Önkénteskedés, mint a fenntarthatóság emlékcsírája

A helykeresők általában az internet világát kihasználva, főleg a Magyar Élőfalu Hálózaton keresztül találnak meg minket, és élnek az önkénteskedés lehetőségével. Nemzetközi fórumon az ökológiai gazdaságokat tömörítő hálózaton keresztül is bejelentkezhetnek hozzánk az önkéntesek a WWOOF magyar oldalán regisztrálva. Puritán körülményeink ellenére sokan jelentkeznek be hozzánk május és szeptember között. Főleg tanárok, diákok érnek rá jobban a nyári időszakban, de sok olyan ember is ránk szán szabadidejéből egy vagy két hetet, aki hasonló életformában gondolkozik.

Ők bepillantást nyernek egy működő, önellátásra törekvő gazdaság és az ezzel harmóniában élő család életébe, de nem látogatóként, hanem a munkán keresztül. Megosztjuk velük lakóterünket, étkeinket és megéléseinket segítségért cserébe. Jár a kezünk és közben beszélgetünk. Érdeklődésüknek megfelelően kapnak válaszokat. A mi válaszainkat 10 év tapasztalatából! Az élet legegyszerűbb dolgairól is szó esik ilyenkor. Ma már beszélni kell róluk, mert keveseknek adatik meg, hogy a természettel összhangban lévő életformában nőhessenek fel, és magukba szívhassák minden csínnyát-bínnyát elemi módon. Ezt újra kell tanulni! Nálunk is csak impulzust kaphat az illető. Foszlányokat, akár a nagyszülőknél töltött szép nyaralás emlékét kapták régen.

Én is tudok nekik emlékeket idézni az életmódváltásunk kezdeti időszakából, amiből sokat tanulhatnak. Emlékszem, milyen nehéz volt a laborvezetői állásból kikerülve egy kisebb területen is kertészkedni. A testem el volt szokva a fizikai munkától. Milyen lelki traumáim voltak, hogy a kenyérsütés végeredménye nem lett olyan "szép", mint a boltban megszokott látvány. Elszomorított, hogy a ruháink nem lettek ugyanolyan tiszták, mint ha komoly vegyi anyagokkal tisztítottam volna. Nagy dilemmákat okozott az idő mennyiségi kérdése és még sorolhatnám a példákat. Környezetünktől sokszor megkaptuk a kritikát, hogy nem akarunk e emberhez méltó életet élni, vagy hogy miért léptünk vissza az időben.

Nehéz volt a társadalmi normának ellenszegülni, amikor nem volt még meg bennünk a válasz, csak az érzéseink vezettek minket, és keresésben voltunk. De megérte, mert mára olyan dolgokat élhetünk meg, melyekről sokan csak álmodnak. De ez még nem az út vége, hanem inkább csak a kezdete.

A világ is folyamatosan változik, és nem hogy csökkennének a kérdések, hanem a régiek mindig más köntösben jelennek meg az életünkben. A fogyasztás ösztönzésének eszközei, a virtualitás mindig azt akarja elhitetni velünk, hogy van könnyebb út. De ha a mélyére tekintünk, csak rövidtávon igaz ez. Tudatos szülőnek sem könnyű lenni a mai világban, hogy átlássa a rohanó, változó világ következő mérföldköveit. Vajon mire kell felkészítenünk gyermekünket? Talán az az egyik legfontosabb, hogy tartós értékekre leljünk a világban és önmagunkban egyaránt. Ehhez fontos, hogy az ember dolgozzon az érzéseivel, a megéléseivel. A példákból is látható, hogy át kell gondolnunk, milyen tőről fakadnak igényeink és a világról alkotott elképzeléseink. El kell döntenünk, mi az, ami átformálásra váró, hamis elvárás és mi az, amit fontosnak tartunk fenntartani, és az milyen módon valósítjuk meg. A megoldásnál kiemelt szempont, hogy a rendszerünk szerves részévé tudjon válni.

A váltás részben ugyan fizikai síkon érzékelhető, de valójában megelőzi egy lelki folyamat, amit siettetni nem szabad, de segíthetjük szellemi megalapozással. Bár jól jön egy mozgatható tőke utunkhoz, de valójában elmondható, hogy a BOLDOGULÁS kérdése nem csak anyagi, hanem érzelmi és gondolati szinten dől el.

Ma már kezdem élvezni ezt az életformát. Sikerül tudatosítanom magamban, hogy az időt nem mennyiségileg kell kitölteni, hanem minőséget adni neki. Az a táplálék, amit mi termeltünk magunknak, az sosem fog úgy kinézni, mint a bolti, de sokkal táplálóbb annál. Rátaláltam arra a ritmusra, amiben egész nap tevékeny tudok lenni, és megerősödtem hozzá. Sokféle dolgot megtanultam házilag előállítani, de lassan letisztul, mi az, ami az én utam valójában, amit a közösségnek is fel tudok idővel ajánlani.  A lelkemben munkálkodó érzékenyítő erők hatására rá tudok hangolódni egyre jobban a körülöttem elterülő természet mondanivalójára, és részének érzem magam. Megtaláltam magamban a hit forrását, és elfogadom a felsőbb vezetést. A rokonok nem teljesen értik, mi az oka, hogy kevés pénzből élünk, tavasztól őszig reggeltől estig meg nem állunk, és mégis boldogan kelünk fel és fekszünk le.

És ez még mindig csak az egyén saját fejlődési útja, de elengedhetetlen lépés ahhoz, hogy egy alakuló közösségben a felek az önismeretükre és megélt tapasztalataikra alapozva tisztán és őszintén tudjanak beszélgetni, elfogadni, segíteni, egyszóval kapcsolódni.  Kezdetben nagyon nehéz ez az út, de érdemes energiát tenni bele, mert az ember csakis az élő kapcsolatain keresztül képes töltődni, hogy a következő reggel is tettre késszen tudjon neki indulni a napnak.

Aki hozzánk ellátogat, az egy esszenciális élményt, egy magot kap tőlünk, ami kicsírázhat benne, és kinek-kinek akaratától függően fává cseperedhet majd. Indulásunkkor mi is kaptunk ilyen élménycsírát, mely bennünk is növekedni kezdett. Ennek a fának az ember szívében lesznek aztán beérő gyümölcsei is, melyeket idővel átadhatunk utódainknak, de addig is meg kell tanulnunk értékelni a földet, a napot, a vizet és a szelet, a lassú növekedést és a várakozás ritmusát, az év körforgását. Közben lesz időnk megélni önmagunkat, fejleszteni kreativitásunkat, megfigyelni környezetünket, kapcsolatokat építeni, a földdel való munkán keresztül rátalálni újból Istenre. De mindehhez időre van szükség, hiszen csakis ezeknek a megtapasztalásoknak az elmélyülése révén leszünk képesek újból egymáshoz és Istenhez kapcsolódva fenntartható módon élni, és betölteni az emberiségre bízott feladatot: (Környezetvédelem helyett) Teremteni!